Egy jó nagy alvás után gyorsan összeszedtem a dolgaimat és elköszöntem szállásadóm visszahúzódó feleségétől. Kösz Zoli (tegnap letegeződtünk)!
A boltban nagy a forgalom, legalább volt időm kitalálni, mit szeretnék. Nem elvitték az utolsó túrós táskát előlem! Zsömle, paradicsom, mangalica kolbász és mentes ásványvíz… ha lenne. De nem volt, csak enyhén szénsavas, az is hűtve. Nem baj, jó lesz. Inkább, mint a tejszerű víz, ami reggel a csapból folyt.
8:15-kor indultam a ködbe burkolt tájon át a Csobánc irányába. Lassan nekiláttam a reggelimnek, amit menet közben, lassan ettem meg. Jó lett volna utána egy tea.
Hideg volt, nyirkos lett mindenem, de nemsokára a szőlőtőkék mellett sétálva kiemelkedtem a napsütésbe. Sajnos ez nem tartott sokáig, de legalább megpillanthattam a Csobánc tetejét, ahol már régebben jártam (ekkor még nem vezetett át az OKT a Csobánc tetején).
Visszaereszkedtem a ködbe, majd megcéloztam a Láz-tető és a Köves-hegy közötti nyerget újabb kis napsütés reményében. Felfelé üdvözöltem egy pince mellett szorgoskodó embert, aki jó kedélyével és szavaival is segített oszlatni a ködöt. Egy alig járt ösvényen keresztül haladtam a nyereg felé. Ha jól emlékszem, itt már másodszor öltözködtem (vettem le újabb réteg ruhát), no meg próbáltam a magas füvet és gazokat kerülgetni, hogy ne legyek térdig nedves. Újabb szőlőskertekhez értem, hallottam, ahogy néhol hasogatták a tüzelőt a reggeli begyújtáshoz.
Mindszentkálla határában a Kékkő tanösvény 12-es pontjánál találkoztam két kéktúrázóval, akik az ellenkező irányba haladtak nagy lelkesedéssel. A falut gyorsan magam mögött hagytam és már a következő látványosság járt az eszemben. Régebben jártam már itt is, de ide bármikor szívesen érkezik meg az ember. Most gyalogosan sétáltam el a parkoló autók előtt felállított kis kifőzde mellett. Sajnos még meleg étel nem volt készen, szörpöt és mézet pedig nem akartam magammal cipelni. 🙂
Az Ingókőhöz érve lepakoltam, készítettem egy fiatal, szimpatikus párról pár csoportképet, váltottunk pár szót. A barátságtalan idő ellenére sokan jöttek-mentek – többségük pici gyerekekkel -, felmásztak, hintáztatták a követ, én pedig megkóstoltam a reggel vásárolt kolbászt a friss zsömlével.
Innen bementem a faluba, de udvariatlan módon rögtön ki is fordultam észak feké követve a kéket. Cél a Velétei palotarom. Itt most járok először. Innen vissza a falu központja felé. Elsétáltam a temető mellett. Picit meglepődtek az ott szorgoskodók, hogy ki az az őrült, aki fentről sétál lefelé ilyenkor. Cél a kocsma és a pecsét. Voltak vérmesebbek, akik kint iszogattak, mások – velem együtt – bent érezték jobban magukat a hűvös idő miatt. Láttam, hogy kint a pecsét, de én először egy kis frissítővel leptem meg magam. Két pálinka között egy forró mézes, citromos tea a pultos lány nagy örömére. A végén Sport szelet, majd pecsét. Jó tett a torkomnak a fertőtlenítés. Bent szóba elegyedtem egy söröző emberrel, aki ajánlott pár jó kilátóhelyet. Az egyik a felállványozott templomtorony, a másik kicsit messzebb, Lesencefalu felett van, kérésemre a falon lévő térképen meg is mutatta a helyet. Mivel éppen az ellenkező irányba haladtam, így oda majd egy másik OKT során (vagy hamarabb) megyek el.
Pici hibát elkövettem. Nem töltöttem fel a palackomat ivóvízzel. Erre legközelebb csak Balatonhenyén volt lehetőségem. A körülményekről majd ott beszámolok.
A faluval együtt búcsút inthettem szürke barátomnak is, sikerült a napnak erőt vennie magán és feloszlatta a ködöt. A határban szembejött egy idősebb hátizsákos, túrabotos házaspár, könnyedén ereszkedtek le a lejtőről.
Cél a Fekete-hegy! Közben elhaladtam az Öreg-hegyi-kút mellett, de onnan nem szívesen vettem volna vizet. A Napfényszentélynél fölkaptattam és már előttem is volt az Eötvös Károly-kilátó. Két óriási hátizsák, nedvesen elcsomagolt sátor és egy kutya fogadott a padoknál. Később a seprákkal is sikerült beszélnem, jót aludtak a hűvösben, de a nyirkos idő őket sem kényeztette. A kutya egy kislányhoz és apukájához tartozott, váltották egymást beszélgetőtársaim. Végül csak felmentem a lépcsőkön. Fent sajnos nem túl sok mindent láthattam a Káli-medencéből.
Jött a kilátást kereső utánpótláshad minden irányból, így kicsit tovább álltam. Egyik túrázóval kicsit beszélgettem. Az első ember aki pontosan tudta, mi van az “antennám” végén: GoPro HERO2. 🙂 Persze, ő is ilyet szeretne. Hajrá, nekem bejött!
Jött egy meredek ereszkedés, majd kis kitérővel egy újabb forrás, a Nagycsere-kút. Volt itt egy bögre (nem nyúltam hozzá), ettem egy banánt, s már indultam is tovább.
Hosszú menetelés után bekocogtam Balatonhenyére. Balatonhenye! Sokáig emlegettem még és fogom is. Közkutak lecserélve tűzcsapokra. Majd pecsételés a kocsmában…, ha nyitva lenne. Sajnos nem volt. Délben bezár, s csak ötkor nyit ki újra. Én kettőkor értem oda. Ebben a faluban nem tudtam víz vételezni. Pecsétnék, de a az sincs sehol! Hiába a felfestett jelzés, olvastam a neten is, hogy ilyenkor kirakják a hátsó ablakba. Ott sajnos csak egy üres cigisdoboz. Egy kedves néni a kérdezősködésem után – pedig nem is tudta milyen pecsétet keresek – elbiciklizett és egy helyitől kért segítséget nekem. Pedig nem is kértem rá! Sajnos az újabb tipp (villanyóra) sem jött be.
A kerthelyiségben megettem a maradék zsömlét, paradicsomot és zsömlét. Megittam a maradék vizet. Indulás! Ide még visszajövök! A pecsétért…
No, de hogy lesz innivalóm? Pár házzal odébb népi ruhákba öltözött fiatalok próbáltak pár tánclépést. Mindenki nagyon elegánsan volt felöltözve, így kicsit pofátlannak éreztem magam, de nagyon szívesen kisegítettek friss vízzel. Mint kiderült, a nagyi 90. születésnapjára készülnek lelkesen. Meglepetés lesz neki! Innen is küldöm jókívánságaimat ismeretlenül is!
Nekiindultam a teli kulacsommal a mai utolsó két szakasznak, itt már Nagyvázsonyig nem nagyon fogok semmi utánpótlást találni, de már nem is lesz rá szükségem.
Találkoztam egy nagy csapat hegyikerékpárossal, akiktől próbáltam megtudni, hogy milyenek a túlélési esélyeim a Balatoncsicsó irányából érkező fegyverdörgésekkel kapcsolatban. Ők is hallották, de nem tudták. Csak menekültek a gyávák az ellenkező irányba! 🙂
Nem tudom mire lőhettek, de 20-30 lövést hallottam. Aztán észak felé fordultam és lassan magam mögött hagytam az akcióhősöket.
A Csicsói eh. felé elsétáltam egy fiatal párral szemben (piros melegítőfelső, kis hátizsák). Ennek lesz még jelentőssége, kicsit később. Az erdei iskolánál egy fiatal az út közepén kereste mobiljával a téretőt. Nekem nagyobb szerencsém volt a párnával is felszerelt pecséttel. Nem időztem sokáig, már indultam is tovább a végeláthatatlan hosszú, nyílegyenes szakasznak.
A változatosságot itt az adta, hogy eldönthettem melyik kavicsmentes sávban lépkedjek a kettő közül. Esetleg a murvásabb részt válasszam? Nehéz döntések sokasága… Ez egy lélekölően unalmas szakasz volt a műútig.
Túléltem. Jött a Viszent-völgy. Az is elég monoton, de legalább sötétebb és nyirkosabb volt. Már percenként néztem a GPS-t, hogyan fogynak a méterek a változatosságot jelentő látványosságig. Szerencsére elfogytak. Megnéztem a Tálodi-kolostorromot és a Kinizsi-forrást. Az út kikacsintott egy tisztáson át feltűnő Kab-hegyre: majd jövök! A Szent Ilona templom romjai mellett már csak elsétáltam, nem mentem be. Szent Mihály kolostor romjai mellett is csak elsétáltam, s integettem (ott már jártam kétszer). Mellettem egy motoros brümmögött el többször is az 50 köbcentis szuperkrosszával. 🙂
Végre megérkeztem a Kinizsi-várhoz, de várjunk csak ki pecsétel ott piros melegítőfelsőben, kis hátizsákkal? Igen, ők! Hoppá! “Ezt meg hogyan?” – kérdeztem valami hasonlót. Erre ők: “Mi modernek vagyunk.” Nem tudom szó szerint mit mondtak. Kicsit fáradt is voltam, meg eléggé le is döbbentem. Ennek mi értelme? 🙂 Csak magukat csapják be. Szánalmas, nem? Apósom már várt engem és látta őket beszállni egy autóba. Fülük-farkuk behúzva kullogtak el a pecsételőhelytől. Élmény az ilyen, ugye?
Nos ez is kéktúra (mert a pecsétjük megvan). Nekem az enyém jobban tetszett, már csak a pecsétek közötti sok látnivalót és élményt miatt is.
A GPS szerint ma 33,8 km-t gyalogoltam.
Kéktúrázom 