Egy bőséges reggeli és finom kávé után gyorsan indulásra kész voltam. Levittem a biciklimet és a csomagokat, a vacsorát, szállást és reggelit egyben fizettem SZÉP kártyával. Ritka alkalmak egyike, hogy nem készpénzfizetést kért a szállásadó. Ez volt az egyetlen szállásom, ahol ilyen komplett ellátást kaphattam. A hátsó gumira persze ébredés után azonnal ránéztem, nem eresztett le, tartotta a 3 bart. Ez picit több, mint a szokásos nyomás, de nem jelentett problémát se a belsőnek, se a külsőnek.
A város közepén jártam, amikor elkezdett cseperegni. Mivel készültem az esőre, így mindent úgy pakoltam el. A hátizsákomat és a váltó ruháimat, valamit az AK füzetet egy drybag-be tettem, ami keresztben a két oldaltáskán pihent, ezt egy gumipókkal és egy hevederrel rögzítettem. Így is megmaradt a csomag gyors elérhetősége.
A Berettyót átszelő híd előtt tértem vissza kék jelzésre. A folyó északi oldalán, a töltésen vezetett az utam. Ez a rész már sajnos nem volt aszfaltozva, de jól járható volt. Az eső sem volt intenzív, sőt el is állt, mire 5-600 métert megtettem a töltésen és elértem egy vasúti hídig. Alatta áthaladva hamarosan kereszteztem a forgalmas 42-es utat. Itt alaposan körülnéztem, mert az autók fénysebesség közeli tempóval jöttek-mentek. Ezután már nyugodtabb volt a töltésen az utam. Egyedül azzal kellett foglalkoznom, hogy a nedves földúton, vagy a két sáv közötti füves részen tekerjek-e. Erre akkor volt szükség, ha a sárosnak látszó, de inkább homokos talajt mégis elkezdte felszedni a kerekem. Egyébként döntő részt az egyik sávban haladtam. Tócsák sem nagyon voltak, így jól lehetett haladni a sima úton. Ha ez klasszikus földút lett volna, nem ez a homokos, löszös típus, akkor 10 perc alatt egy mázsa sarat szedett volna össze a kerék. Pedig kinézetre pont olyan volt, sötét és fekete.
Elértem a következő – mondjuk úgy – nevezetességet. Az M44-es építkezést. A töltés közvetlenül egy épülő hídpillérhez vezetett. Ott mentem át, ahol nemsokára majd több méternyi földdel megemelik az út szintjét. Most a biciklit a betonfal belső oldalához támasztva készítettem egy fotót. Általában ezeknek a felüljáró, azaz itt híd elemeknek ezt az oldalát már soha nem láthatjuk. Gyorsan haladtam is tovább, csak egy munkásnak, vagy őrnek köszöntem, aki felfigyelt a távozásomra. Itt később nehezebben fognak átjutni a kéktúrázók a földmunkák miatt. Az MTSZ oldalán előzetesen olvastam a tájékoztatást, hogy itt engedélyezett nekünk az áthaladás. Szerencsére sem látható tevékenység nem volt, sem veszélyes gép nem mozgott ottjártamkor.
Ezután – a térkép szerint – egy bronzkori földvár mellett haladtam el, de nem nagyon láttam belőle semmit. A képzeletemet hívtam segítségül. Gáborjánon egy pillanat alatt áthaladtam, nemsokára el is értem a mai első pecséthez, ami Hencidán található. Ez egy kis kitérő a töltésről. Itt nagyobb eső eshetett reggel, vagy éjszaka. Legalábbis az útszéli tócsákból erre következtettem. A helyieknek igazi látványosságot okozott a biciklimen látható nagy pakk. A pecsét egy kisboltban van. A fagyasztóláda fölött. Nem túl kényelmesen, de elérhető. Nagy volt a forgalom, mert valami pénzosztás lehetett a faluban. Pár lurkó érdeklődve nézte a bringámat, egyikük kérdezgetett is az utam felől. Nem tudta, hogy merre van a Zemplén. Amikor Nyíregyházát és Debrecent említettem, akkor megkérdezte, hogy van-e testőröm egy ilyen hosszú úton? 🙂
Hencidát elhagyva az MTSZ által nemrég bejelentett terelést kellett követnem. Erre az útépítés miatt volt szükség, mivel – állítólag – ott már nem lehet átmenni. Az új útvonal rögtön a faluból kiérve, egy híd előtt már jelölve is volt. Így nekem Nagykereki és Kismarja pecsétek – hivatalosan – kimaradtak. Picit sajnálom ezt, de az útvonalat és a mai távot már ennek tudatában terveztem meg.
Folytattam a Berettyó töltésén az utamat egészen Pocsajig. Itt semmi említésre való nem történt, a tájkép sem változott meg jelentősen. Egy vasúti sínt keresztezve értem be a településre. A kék jelzés az egyik sínszálra is fel volt festve. Egy pónit vezető ember mellett elhaladva úgy döntöttem, hogy kicsit lemosom a cipőmre húzott kamáslit. Ez nem volt túl jó ötlet. A sár ugyan lejött, de kicsit nedves lett a cipőm. Nem nagyon bánkódtam, mivel közben kisütött a nap. A három itt található pecsét közül a kocsmában elhelyezettet céloztam meg. Itt kicsit beszélgettem a helyiekkel. Mondjuk azt nem igazán értették, hogy miért Cserekert felé megyek, hiszen az egy zsák falu. Amikor megtudták, hogy mindezt nem is az aszfalton keresztül tervezem, akkor már nem is kérdeztek vissza. Ilyen ez a kéktúra. 🙂
Cserekert felé a kék jelzés egy töltésen haladt, ami az Ér-főcsatorna déli oldalán vezetett. Ez már nem volt olyan jól kijárva (erről nincs fotóm), néhol nem is látszott a magas, nedves fűben a szekérút sávja. Ennek ellenére jól lehetett haladni, majd egy hídon keresztezve a csatornát megpillantottam egy dombot! 🙂 Ezután egy apró emelkedő várt rám, amit az egyik helyi jelzett a kocsmában. Ő ezen csak tolni szokta a biciklijét, nekem nem kellett leszállnom, bár a behajló bokrok néhol igen nedvesek voltak. A kisebb zuhanyok ellenére könnyen felértem az itt óriásinak számító emelkedőn. Fent sík terep fogadott, ami egy idő után Cserekert felé enyhén lejtett.
A pecsét egy ház kerítésére volt felrögzítve. Innen egy öreg néni jött elő érdeklődve. A korát is meg kellett tippelnem, 82 és nem 85! Majd többször felszólított, hogy ugyan fényképezzem már le a górét! Szemben én csak egy düledező házat láttam, aminek a falai gerendákkal volt megtámogatva. Miután – talán – negyedszer is mondta a néni, hogy azt mindenki lefényképezi, késedelem nélkül elindultam a mutatott irányba. A romos ház takarásában tényleg volt egy mutatós kukoricagóré, az oszlopai téglából voltak rakva, komoly építmény. Ilyet még nem láttam, általában csupa fa, egyszerűbb építményben tárolták/szárították a takarmányt. Visszatérve a biciklihez elköszöntem és tekertem tovább, immár újra aszfalton.
Kiértem a műútra, innen létavértesi szállásom már nem volt messze. Mielőtt lepakoltam volna, pecsételtem a Korona kocsmában, ahol kértem egy forró csokit és egy meleg teát is. Jólesett. Közben felhívtam a szállásadómat is, hiszen még csak 2 óra körül lehetett. Gond nélkül megkaptam a kulcsokat, a parókián lévő óriási vendégházban csak én leszek. 4 szoba, mindegyikben 5 ágy, nagy asztal, mosógép. Ez utóbbi véletlenül derült ki, mert elzárt helyen van, kérésemre nyitva hagyta a hölgy, így este gépi mosást tartottam.
Ám még a mai napnak korántsem volt vége! Ebédeltem a pár lépésre található műintézményben (gyrost), majd a csomagoktól megszabadított biciklivel elindultam a kéken, hogy az erdőben elhelyezett álmosdi pecsétet is megszerezzem. Ez egy ÉK-i irányú kitérő a kéken, ami majdnem ugyanoda tér vissza. Így egy nagy kerülőt tudhattam le úgy, hogy aszfalton térhettem vissza a szállásomra. Másnap pedig ugyanonnan kényelmesen tudtam folytatni.
A kitérő közben persze felkerestem a Daru-láp tanösvény is. Nagyon hangulatos volt. Szerencsém volt, hogy ezt a szakaszt könnyített bringával tettem meg, mert itt a nedves homok ellenére volt pár igen süppedős rész. Ezt nem járták olyan gyakran, mint a műúttól nyugatra eső kitérőt. Ha pedig nem tömöríti nehezebb jármű a homokot, akkor néhol keserves csapdát tud képezni. Kerülgettem, ahol tudtam, de volt olyan pár méteres emelkedő, ahol csak tolni tudtam. Ez csomagokkal nem lett volna olyan vidám! Az álmosdi pecsét a legtávolabbi ponton volt, innen élesen visszafordult az út, ez már picit jobban járható volt. Álmosdon, a településen is van pecsét, de nem értem az okát. Az még bringával is nagy kitérő lett volna a jelzett kékről (szerk.: ezt 2019 decemberében meg is szüntették). Egy villanypásztort és egy leszakadt kis hidat is érintettem. Egy nagyobb épület mellett elhaladva, újra tömörebb útra értem. Innen könnyen kiértem a műútra. Megnéztem azt a pontot, ahol holnap újra le kell térnem, majd visszatekertem Létavértesre, az Irinyi János emlékházhoz. A helyi látnivalókat is felderítettem: patak fölé épült vágóhíd, főtér. Sajnos hiába kerestem itt nagynyomású mosót, csak egy éppen épülőt találtam a helyi benzinkútnál. Így a biciklit a parókia kerti csapjánál mostam le, amit a szállásadóm is ajánlott.
Vacsorára egy pizzát kértem ugyanott, ahol ebédeltem, de ezt már a meleg szállásomon ettem meg. Még a mosás volt hátra, meg egy kis szöszmötölés a laptopon. Reggelre minden ruhám száraz volt. Örültem ennek a napnak, nem volt túl sok eső, a kitérőt is jól sikerült megtervezni és enni is igen közel tudtam. A szállás pedig pazar felszereltségű volt (wifi-vel).
Ma 83,2 km-t tekertem.
Kéktúrázom 